A h?séges maradás jegyében – a százéves Sz?nyi Zsuzsa k?sz?ntése, aki el sem ment
P. Vértesaljai László SJ – Vatikán
Vértesaljai László emlékezése Zsuzsára, egykori drága Munkatársunkra itt a Vatikáni Rádió magyar szerkeszt?ségében
Ebben az évben, október másodikán, a Szent ?rz?angyalok ünnepén lát napvilágot Zsuzsa, de már viszik is haza Budapestr?l a zebegényi oltalomba, ahol ?megtanulja” a világot, egy Duna-menti szegény kisfalu mili?jében. Ebben segítik az ?rz?angyalok és köztük Zsuzsa a sajátjára támaszkodik. Érzi, hogy az oltalom alapja valami magasabb rendelés, ezért odabízza magát, ráhagyatkozik. Aki mellette áll – Jézus szavai szerint – látja az ? Atyjának arcát. És ez elég neki!
Nézem a képet, melyet eredetiben római lakása szalonjában tartott, jobbra a bejárat mellett. Három-négy évesen festi meg az apja, aki ?nagyon kérlelte, hogy maradjon nyugodtan és közben mesélt neki”. A széken Zsuzsa két kezével az ülésbe kapaszkodik, lábai fegyelmezetten a földön, de mégis a szemei tartják meg ?t. Ahogy tekintete az apjára szegez?dik, abban eltökéltség van: Látja az apja arcát, magán érzi a tekintetét, lám ?tekintetre méltatták ?t is”, mint Jézus Anyját. Mindig volt neki, akire föltekintsen: s ez elég volt neki!
Ebben az oltalomban n? fel, és marad mindig – legbelülr?l – megoltalmazott. Ezt az úti-készséget – ?rangyala szárnyai alatt – senki nem veheti el t?le, ezért marad mindig szabad, hogy útra keljen, Matyival egy életre, aztán együtt többször a Szabadság felé.
Úgy látszik ?rangyala maga is mediterrán lélek, mert ?k férjével nem a nyelvileg jobban ismert Frankhon, valahogy a piktorok hazája felé fordulnak, hanem Délnek, és vesznek szállást ’49-ben Rómában, hogy majd hatvan éven át ott eresszenek gyökeret talján talajban. Élete kétharmadát ott tölti és jóíz? lényének a titka éppen ez a gyökeres megkapaszkodás, ott-lét, igazi jelenlét. Soha nem gondolt pénztárcája vastagságára, lakása négyzetmétereire, hanem csak arra, hogy ahol van, otthon legyen. És ez elég volt neki!
Zsuzsa soha nem kozmopolita: mindenütt magyar marad, de mellette ?római lány”. Már kész a fészkük, amikor els? Cinquecento kiskocsijukkal, tetején a fölszíjazott b?röndökkel nyakukba veszik a világot, s irány Franciaország, tekerg?s szerpentineken föl s le, kisvárokok f?terén kötelez? megállókkal, persze el?ször az ottani magyar barátok, s rajtuk keresztül sok új ismer?s felé, akik többnyire el?bb-utóbb visszaköszönnek a római otthonban. És ez elég volt neki.
Táguló világ az övé, oly óriási család, mint talán Zebegényben, ahol mindenki ráköszönt mindenkire. Ebben is els? volt, ahogy fölvette a kagylót, ahogy beleszólt a kaputelefonba: ?Gyere, gyere csak!” Mondta ezt még az ismeretlennek is, nemegyszer a kattanás után kérd?jellel a szemében. ?Ez ki volt…? Majd kiderül, majd meglátom!” – s mindig helyet hagyott az újnak. A meglepetésekben is mindig számíthatott az ?rz?angyalára. Ez sohasem volt tudatos, hanem ?csak” költöz?madarak tévedhetetlen orientációja, egy szinte veleszületett bizonyosság, hogy ráhagyatkozhatom...! És ez persze, elég volt neki!
Tudom, bizonyosággal tudom, hogy Zsuzsa id?r?l-id?re összerakta az arcokat, neveket, eseményeket és azok helyükre kerültek az ? tág koordináta-rendszerében. Vele lehetett mindenki, aki nem volt ellene, miként a tágasabb jézusi mérce. Nem kellett vele szükségképpen egyetérteni, hagyta lenni a dolgokat, de ha összeférhetetlenséget érzett, akkor az ?kiérz?dött” bel?le. Így pulzált az ? tágter? köre, s bizony csendben – maguktól – kiperegtek onnét a nem odavalók. Ritkán, de ha kellett, tudott ?templom-tisztogató” keménység? lenni és akkor ki is tartott benne, megmaradt a szilárd alapokon, kerül mibe kerül! Akik végig-kísérték az életét, könnyen észrevehették vitorlája vásznában az eredetiséget jelent? királyn?i vörös-szálat, mert a neki kimért kilenc évtizedben, 24-t?l 14-ig szakadatlan ez a szál, mint az írása, folyondár kalligráfia. És ez elég volt neki!
Elég volt azt tudni, hogy szelíden rásimul a zebegényi dombokra, hogy örökké apjára és rajta túl az Atyjára szegzi a tekintetét, s hogy neki itt Rómában mindössze egyetlen kulcsa van, amivel csak nyitni lehetett. Ma is mosolyog, mert tudja, hogy az az egy is elég.
Tíz éve, 2014. március 16-án Odafenn el?vettek egy kulcsot, megnyílt az Ajtó, ? a nevét hallotta, és elindultak. Zsuzsa… és az Angyala!
(Az írás megjelent az Országút online újságban)
