?Krumpliprédikáció”: Janka Ferenc atya elmélkedése az évk?zi 32. vasárnapra
A papnevel? intézetek képzési programjának máig szerves része a homiletikai gyakorlat. Így volt ez Rómában, a Pápai Német-Magyar Kollégiumban is. Ennek legfontosabb eleme a szemináriumi közösség el?tt elmondott ?próbaprédikáció” és az ezt követ? esetmegbeszélés. Természetes, hogy a papságra készül?k els? beszédeit lámpaláz és izgalom övezte, hiszen ilyenkor a prédikációt nem volt szabad olvasni, hanem fejb?l kellett elmondani.
A Germanicum-Hungaricumnak ezen a téren is sajátos gyakorlata volt. A kollégium nagy ebédl?jében állt egy fejmagasságban elhelyezked? templomi szószék. A kezd? prédikátorok innen mondták a homíliát. A feszültség csökkentésére és a figyelmet zavaró tényez?k kizárásának begyakoroltatására azonban a kispapoknak a beszédet a többiek ebédje közben kellett elmondaniuk. Ezért is volt a bels? használatú, humoros kollégiumi nyelvben az ilyen szónoklat ?Kartoffelpredigt” vagyis ?krumpliprédikáció”. A zsinat utáni id?kben mi már nem használtuk ezt a szószéket, mára pedig az ebédl?b?l is kikerült. A homíliákat követ? esetmegbeszélésekb?l egy szó azonban életre szólóan az emlékezetemben maradt. P. Gerhartz rektor atya egy megjegyzése, amit olyan szuggesztív nyomatékkal mondott, hogy szinte most is hallom. Egy prédikáció legyen ?movens”, vagyis legyen megmozgató, valamire indító.
Jézus tanításában különösen is érezzük ezt az elemi mozgató er?t. A Mester beszédeiben maga az Ige, Isten Szava, Ereje és Bölcsessége szól hozzánk. Tanítása ezért a prédikációk prédikációja, csúcs és forrás. Az igazság, a jóság és a szépség energiája árad bel?le. Arra indít, hogy térjetek meg, mert közel jött az Isten országa.
Jézus beszédeit és életét az evangéliumokból ismerjük meg. Ezek eredetileg szintén szájhagyományként, sajátos m?fajú prédikációkként maradtak meg. Azért ?rizte meg ezeket a közösség emlékezete, mert megmozgatta ?ket és azért mondták tovább majd írták le, hogy ezt a mozgást, szabadító életer?t és megváltó szeretetet továbbadják. Az egyház azóta is ennek a mozgatásnak és mozdításnak a dinamikájában él.
A tíz sz?zr?l szóló példázat is csupa mozgalmasság. Egy esküv?i szertartásra készül mindenki. A tíz legszebb lányt választják ki arra, hogy a v?legény érkezésekor lámpásokkal kísérjék ?t a lakodalmas házba. Minden csupa készület és izgalom, báj és varázs, illat és szépség. De a v?legény késik és mindenki elalszik. Aztán – az éjszaka közepén – egyszer csak kiáltás hallatszik. Az éjszaka közepén – amikor a legnagyobb a sötétség, mert már távol az alkonyat és még messze a hajnal. Az éjszaka közepén – amikor a legmélyebb az álom, hisz rég volt az elalvás és soká még az ébredés. Az éjszaka közepén – amikor már senki nem várja a v?legényt és még senki nem sejti, hogy hirtelen itt terem.
Az éjszaka közepén álmából felriadó ember döbbenetével rendít meg bennünket is Kosztolányi a Boldog szomorú dal cím? versében. A költ? a polgári jólét, a harmonikus emberi kapcsolatok és a szakmai elismerések ellenére riasztó belátásra ébred.
Van már kenyerem, borom is van,
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
(...)
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
gyötr?dve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy, jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
s már nem vagyok otthon az égben.
Kosztolányi itt, mint egy tisztességes orvos, pontos diagnózist ad. Terápiás javaslata azonban nincs. A kérdés pedig mindnyájunkat érint. Mit kellene tennünk azért, hogy a hétköznapi örömökbe és gondokba szunnyadó szendergésb?l való felriadásunk ne kétségbeejt? legyen. Hogy az életünk éjszakájának közepén érkez? v?legény elé ne pislákoló lámpással induljunk. Hogy a szívünk korsójában legyen mindig tartalék olaj.
A bizánci liturgia a nagyböjtben és a húsvéti, feltámadási szertartásban is emlékeztet a v?legény érkezésére és a készenlét fontosságára. Nem pusztán felidézi az evangéliumi példázatot, hanem belehelyezkedik és belehelyez bennünket is. A nagyheti tropár virrasztó várakozására hív:
?Íme, a v?legény j? éjfélkor és boldog a szolga, kit virrasztva és újra méltatlan, kit restelkedve talál. Vigyázz, ó én lelkem... (és) serkenj föl, kiáltván: Szent, szent, szent vagy Isten, az Istenszül? kedvéért könyörülj rajtunk!”
A húsvéti szertartás pedig immár a dics?ít? ünneplésre szólít:
?Ja?ruljunk e?go? la?mpa?kkal a si?rbo?l kisza?llo? Krisztushoz, mint menyegzo?i vo?lege?nyhez, e?s az Isten u?dvhozo? Pa?szka?ja?t, a mennybe?li dicso?i?to? karokkal u?nnepelju?k!”
A ?krumpliprédikáció” egykor arra szolgált, hogy a kezd?t a lámpaláztól megszabadítsa és megtanítsa ellenszélben is világítani. Kérjük mennyei Atyánkat, hogy az élet zavaró körülményei ellenére maradhasson lámpásunk a hit, korsónk a h?ség, tartalék olajunk a szeretet, hogy a Lélek ajándékai által készen álljunk a V?legény fogadására.
